EMPIRIA Magazin - Kuliffay Hanna írása

A  SZERELEM  ÖRÖK?

A szerelem mámora, végzetes hatalma, őrjítő szenvedélye évezredek óta témája a művészet minden ágának, sőt némi filozófiai fejtegetéseknek is.  A  biológia, pszichológia, antropológia vagy a társadalomtudományok azonban nemigen méltatták figyelemre, lévén komolyabb témákkal elfoglalva, mint a szerelem rabjaivá vált félőrültek vagy a felhőkben járó romantikus holdkórosok tanulmányozása.

Ennek egyik oka a Descartes idejéből öröklött általános szemlélet, miszerint ami mértékkel nem mérhető, ami nem fejezhető ki számokban, az nem is értékelhető, és így tudományos szempontból irreális. A másik ok, hogy a szerelem többnyire lenézett, nőiesen érzelgős, ha nem neurotikus dolognak számított, nemcsak az általános köztudatban, de a férfiak uralta tudományos körökben is. Ezen a nézeten nem változtatott a tény, hogy a tünetek mindkét nemnél azonosak, vagyis a teremtés koronái ugyanolyan védtelenek Ámor nyilai ellen, mint a gyengébb nem.

(Kép: Hathor, a szerelem istennője I. Szeti fáraóval, XIX. dinasztia. Louvre)

Érdekes jelenségnek könyvelhető el, hogy míg a szexualitás a XIX. század végén egyre inkább érdemessé vált neves pszichológusok és orvosok figyelmére, sőt az idők során a szexológia elnyerte a “vágy tudománya” fölmagasztaló elnevezést is, a szerelem iránt azonban továbbra se mutatkozott szakmai érdeklődés. Csak az utóbbi évtizedekben, a mélyreható társadalmi változások következtében, többek között a nőknek a tudományos életbe való bekapcsolódása révén kerültek a szenvedélyek a kutatók érdeklődési körébe. Itt volt az ideje. A harmadik évezred küszöbén végre tudni szeretnénk, mi is valójában a szerelemnek nevezett fenomén és hogy kapcsolódik a szexualitáshoz - ha egyáltalán.

A 60-as évek óta folyó vizsgálódások ellentmondó eredményeként egyes kutatók szerint a szerelem a társadalmi igényeknek megfelelően változó jelentőségű és szerepű kulturális jelenség, míg mások szerint evolúciós fejlődésünk során létrejött kémiai-biológiai programozásunk következménye.

Akik a szerelem misztériumát kulturális jelenségként könyvelik el, azok szerint a középkortól kezdve egymást követő generációk komolyan vették a hajdani túlfűtött lelkű trubadúrokat, majd később a reneszánsz és barokk idők érzelgősségtől fuldokló lírikusait. Az irodalomtörténet szerint a XI. század végén Dél-Franciaországból kiindulva új költői műfaj indult hódító útjára, szűzlelkű fejedelemasszonyok és angyalarcú úrhölgyek iránt epekedő lantos hódolók ajkáról, amely többnyire be nem teljesedett vágyakat és elérhetetlennek tűnő ideálokat dicsőített.

Egyesek szerint a középkor dalnokai az ókori görögök filozófiájából merítettek, mások szerint viszont a keresztény misztikusoktól. Valójában mindkettőtől. A trubadúrok dalai abból az ideából fakadtak, amely szerint a romantikus szerelem (agapé) és a profán szexualitás (erósz) egymástól független jelenségek. A hellén filozófiai különbségtétel a test profanitása és a lélek szentsége között azonban a pogány időkben nem jelentette egyiknek a másik rovására történő elmarasztalását. A görögök halhatatlan istenei és halandó polgárai egyaránt élvezték a test gyönyöreit.  A szexuális kapcsolat az Olimposz csúcsán és a hegy lábánál meghúzódóa völgyekben egyaránt a szépség és öröm forrásának számított. A keresztény misztikusok viszont a görög dualizmust morális síkra terelve a testi kapcsolatot bűnnek nyilvánították, míg a tisztes távolból való epekedést, a testet-lelket gyötrő önmegtartóztatást az égiek által megáldott magasabb rendű érzelmeknek.

SZÜZEK ÉS HETÉRÁK

A test és lélek különválasztásának következtében egészen az új korig a szexuális morál azon az abszolút értékrenden alapult, amely csak jót vagy rosszat, üdvöset, vagy kárhozatra valót, erkölcsöst vagy erkölcstelent ismert, a női nemet pedig szüzekre és hetérákra, feleségekre és szeretőkre, Máriákra és Mária Magdolnákra osztotta. Ennek megfelelően szerelem és szex, érzelmi és érzéki gyönyörök külön kategóriát alkottak és nem (vagy csak ritkán) találkoztak össze. Még a XIX. században is a nyugati kultúrájú országokban az arisztokrácia és a burzsoázia számára a szexuális aktus, mint rituális házastársi kötelesség a hálószobába tartozott, a romantikus érzelmek a titkos találkahelyekre és rejtett fogadókba, a megzabolázatlan érzéki gyönyörök pedig a mulatókba és nyilvánosházakba.

Mi sem támogatta jobban a hajdani politikai-, egyházi- és társadalmi érdekeket biztosító, Európa szerte bevált szokásjogot, mint az udvari énekesek epekedő dalai, amelyek a szerelem jogos követelődzései helyett a szerelem ábrándját dicsőítették. A szerelem olykor gyötrő ábrándjának, a lovagkor rajongásának névtelen alanyai és a világirodalom felejthetetlen romantikus nőideáljai, Izolda, Beatrice, Laura, Júlia, Lilla inkább lemondásra, mint boldogságra, inkább rajongásra, mint ölelésre születtek. Évszázadokon át uralkodott a nézet, miszerint a jó családból való fiatal lány, a feleség és az anya szenvedély és szexualitás nélküli teremtmény,* aki minden tőle telhető módon köteles távol tartani az állandó “bestiális ösztönökkel” küszködő férfiakat.

Nemcsak a középkorban, de a reneszánsz és barokk udvarokban is a házasság szerelem nélküli, az egyház és az uralkodó osztály által magasabbnak ítélt érdekek (vagyonegyesítés, hatalmi koncentráció, törvényes utódnemzés, öröklési törvények stb.) védelmében szentesített, megkövesedett intézmény volt.

Szerb Antalnak a század első felében írt véleménye szerint  “A provanszál költők fedezték fel és hagyományozták át a szerelem nyugati formáját . . . az európai ember mikor szerelmet vall, sőt szerelmet érez, mindmáig a trubadúrok iskoláját követi.”  A szexuális érzékiséggel való összetartozásáról azonban még az ő korában is illetlen, sőt közönséges dolog lett volna beszélni.

 A szexualitás ugyanis nagyon nehezen szabadult az állati jelzőtől. Csupán századunk második felére érte el azt a pozitív értékelést, miszerint  kapcsolatépítő, tehát a házasságot is erősítő szerepén túlmenően az önkifejezés és önmegvalósítás eszközeként is elismerést nyert. A különböző társadalmi változások, elsősorban a nők szerepének, elismerésének és lehetőségeinek gyökeres változása következtében ugyanakkor egyre nagyobb hangsúlyt kapott a kölcsönös vonzalmon alapuló, testi- és lelki kielégülést egyaránt biztosító párkapcsolat kialakítása. Bár nem vitatott, hogy szerelem és szex egymástól függetlenül is válthatnak ki pozitív élményeket, mégis egyre inkább tért hódított a nézet, miszerint a kettő együtt, egymás hatását felfokozva röpíti a legszédítőbb magasságokba az emberi érzelmeket.  Vagy mindig is voltak, akik így éreztek, csak éppen nem ők írták a trubadúrok dalait?

Az európai kultúrájú országokban hagyományos volt a nézet, a szerelem kultuszához társadalmi státusz, illetve a vele járó fejlett kulturális körülmények kellenek. Luxus életmód, sok szabadidő, sőt kifinomult (művészi) érzék. Általános volt a nézet, “a parasztok közösülnek, az arisztokrácia szerelmeskedik”, a nép körében pedig az járta,  a szerelem “úri huncutság”.

Az idő kereke és vele a társadalmi fejlődés azonban végső soron megállíthatatlan. Denis de Rougemont a Szerelem a nyugati világban című könyvében azt állítja, “a szenvedélyes szerelem kultiválása Európában a kereszténység (elsősorban a házasság doktrínája) ellen alakult ki  olyanok révén, akik természetüknél fogva vagy akár öröklötten még mindig pogányok maradtak.”  Íme egy másik felemelő dolog, amit nekik tulajdoníthatunk, azon felül, hogy “az intellektuális kíváncsiság és a logika pogány.” 

Két amerikai antropológus, William Jankowiak és Edward Fischer 1992-ben írott tanulmányában cáfolta, hogy a szerelem nyugati komfort és vájtfülűség  függvénye lenne.  Az általuk tanulmányozott százhatvanhat ország közül száznegyvenhétben ünnepelték a romantikus érzelmeket - ha nem is mindenütt gyémánt gyűrűvel és pezsgővel.  Mint írták, “A szerelem univerzális jelenség, olyan karakterisztikus emberi vonás, amely nem ismer kulturális határokat.” Helen Fisher, az Amerikai Természet Tudományi Múzeum kutatója A szerelem anatómiája című 1993-ban kiadott könyvében azt írta, “Soha semmi kétségem nem volt afelől, hogy a szerelem a legalapvetőbb emberi érzelmek egyike, akárcsak a félelem,  a düh, vagy a boldogság.  Mindez teljesen nyilvánvaló.”

De honnan támad váratlanul a szerelem, meglepetésszerűen, ellenállhatatlan erővel és hova tűnik aztán idővel, mintha nem is létezett volna? Miért fakul bele a mindennapi érzések világába akkor is, ha kétségbeesetten, tíz körömmel kapaszkodva tartanánk vissza?

“A szerelem az agyban lejátszódó bonyolult kémiai folyamatok összessége”, állítják a 90-es évek kutatói. “Az ember a génjei és az agyban tárolt vegyi anyagok által programozott lény.” Félelmetesnek, mi több hihetetlennek hangzik?  Hihetetlennek talán csak azoknak, akik még nem voltak szerelmesek. A többiek ismerik azt a rendkívüli érzést, amely leginkább az alkohol és a kábítószerek tüneteire emlékeztet: egyik pillanatról a másikra könnyeddé, szinte légiessé tesz, nevetgélésre, ha nem buta kuncogásra ingerel, szívet dobogtat, agyműködést serkent, vért pezsdít, idegeket bizseregtet . . .  A szerelem felfokozza az energiakészleteket, optimistává, magabiztossá és megértővé tesz - sokszor az egész amúgy teljesen érthetetlen világ iránt.

A SZERELEM CSAPDA

A múlt század neves filozófusa, Schopenhauer szerint a szerelem csapda, amelyet a szexualitás vet a fajok túlélése érdekében. Az idén tavasszal megjelent tanulmányában Anastasia Toufexis kicsit más megfogalmazásban, de ugyanezt állítja: “Ez a teljesen irracionális, toxikus állapot a természet mesteri stratégiája – életadó ereje, amely az elmúlt évezredekben biztosította az emberiség szaporodását, túlélését és haladását.” De hogyan?

Egy pillantás, egy érintés, egy szoknya libbenés kémiai anyagok áradatát indítja el az agy érzékelő központjából, amely az ereken keresztül végigszáguldva eljut  a test minden zugába. Az eufóriát az amfetamin rokonai, a dopamin és a feniletilamin, idézik elő, amelyeknek hatására egyik pillanatról a másikra rideg, zárkózott, kötekedő egyének elragadó, aranyszívű lénnyé változnak, és a középkorúság terheit cipelők egy szempillantás alatt újra gimnazistának érzik magukat. A komplex  kémiai folyamat során az agyban negatív hatások is keletkezhetnek: a rajongó csetlik-botlik, mindenbe beleütközik, összehord hetet-havat és rossz buszra száll hazafelé. Akik gyűlölnek szerelmesek lenni, azok ezt a kontrollálhatatlanul kusza szellemi állapotot gyűlölik.

Ha a szerelem lázának tünetei emlékeztetnek a kábítószerek által előidézett földobódásra, annak az az oka, hogy a szerelem, mint Toufex is megállapította, toxikus állapot.  Az agyban természetes úton kiválasztódó vegyi anyagok ugyanazokat a hatásokat váltják ki a szervezetben, mint a mesterségesen előállított stimulánsok. A legújabb kutatások szerint a dopamin szint emelkedése téves képzeteket idézhet elő (a szerelem tárgya a legszebb nő, illetve a legelegánsabb férfi a világon) ugyanakkor a feniletilamin, amely közrejátszik a romantikus szenvedélyek felkeltésében, bizonyos mértékig hallucinogén.

Nem véletlen tehát, hogy egyesek (a kábítósokhoz hasonlóan) a szerelem rabjaivá válnak, és akár ölni is képesek egy (toxikus állapotot kiváltó) szerető megtartásáért, vagy éppen ellenkezőleg  (a hozzászokástól menekülve) állandóan újabb és újabb partnerekkel keresik a szerelem ideig-óráig tartó mámorát.  Egy idő után kétségessé válik, vajon a szívrabló ténylegesen más és más nőbe lesz  őrülten szerelmes, vagy csak a kielégüléssel társuló feldobódáshoz szükséges fenil adagját akarja megszerezni. Olyan komollyá válhat ez a rabság, mint a nikotintól vagy az alkoholtól való függőség.

Mikor a szerelem bódulata bekövetkezik - valójában felborul a biológiai egyensúly -, a szervezet védekezésképpen ellenanyagokat kezd termelni. Ennek hatására előbb-utóbb toleránssá válunk a külső hatásra termelődő toxikus anyagok iránt. Az a pillantás, simogatás vagy szoknyalibbenés, ami valamikor  kiforgatta sarkából a világot, fokozatosan visszaadja helyét a fizikai törvényszerűségeknek. Mint ahogy személyenként változó a kémiai reakció foka, ugyanúgy különböző ideig tart a szerelem kábulatából való ocsúdás. A szerelem ugyanis, a trubadúrok és a slágerek híresztelés ellenére, nem tart örökké. Általánosságban 1-3 évre tehető a leglángolóbb időszak  és ez sokak számára tragikusan keserű felismerés.

Az evolúciós fejlődés folyamata, amely 4 millió évvel ezelőtt, vagy még régebben Afrika szavannáin két lábra emelte az embert, és így lehetővé tette a frontális szeretkezést, a természetben egyedülálló kapcsolatot létesített férfi és nő között.  Az ajkak találkozása, a perzselő pillantások összefonódása, az örömteli arckifejezés látványa, a simogatásra felszabadult kezek játéka egyénivé, változatossá és izgalmasabbá tette a szexuális aktust, ami az agyban fokozott mértékű kémiai folyamatok lejátszódását inspirálta.

Ennek következtében az utódnemzés  mechanizmusa fokozott romanticizmussal színeződve egy fajta párkapcsolattá mélyült, ami gyengédséget, bizalmat, intimitást, sőt átmeneti kötődést is jelenthetett.  A korai szerelemnek nevezhető fenomén azonban csak átmeneti jellegű párkapcsolatot eredményezett és nem is volt kizárólagos. Antropológiai vizsgálódások szerint legkorábbi őseink éppen annyi ideig maradtak együtt, míg a gyermek védelme és gondozása a legtöbb energiát igényelte. Utána férfi és nő külön utakon indultak el, újabb narkotikus vágyakat követve, hogy a gének különböző kombinációja révén biztosítsák a törzs és vele a faj túlélését.

Akármilyen messzire jutottunk az évmilliók során az afrikai sztyeppéktől és a puszta túlélésükért küszködő őseinktől, bizonyos dolgok ma is jellemzőink maradtak, amiket a génjeinkbe ivódva magunkkal hoztunk.  A szerelem heve a mai pároknál is kiég két-három év elteltével, ha nem korábban. Az Egyesült Államokban készült statisztikai adatok szerint a válási szám 3 illetve 7 év elteltével (az első illetve a második óvodáskorúvá váló gyermek után) a legmagasabb, a házasság keretein belül maradva pedig 2 év elteltével a leggyakoribb egy új, külső partner bevonása a párkapcsolatba. Az életünk során - a társadalmi elvárásokkal ellentétben - átlagosan 7-10 alkalommal leszünk szerelmesek. Nem szabad azonban elfejteni, hogy ez az elvárás (a társadalmi érdekeknek megfelelően) a trubadúrok minden realitást nélkülöző énekeire alapozott, amely szerint az igaz szerelem egy és örök.

Akár öröknek hisszük, akár nem, az igény a szerelemre és a szerelmi párkapcsolatra nagyobb, mint valaha is. Elisabeth Allgeier professzor a Szerelem és párválasztás című cikkében közölt adatai szerint a megkérdezett egyetemisták közül a férfiak 87%-a, a nőknek pedig 91%-a állította, nem lépne házasságra olyannal, akihez nem fűzik romantikus érzelmek, még akkor se, ha egyébként minden téren megfelelne az elképzelt ideálnak. (A változó világot tükrözi, hogy egy 1960-as évek közepén készült felmérés szerint ezer egyetemi hallgató közül a férfiak két harmada, míg a nőknek csak egy negyede nyilatkozott így.) Arra a kérdésre, elég indokként szolgál-e válásra, vagy új kapcsolat kialakítására a szerelem megszűnése, a megkérdezettek 33%-a nemmel, 50% viszont határozott igennel  válaszolt.

* Változó világ: a Londonban és Párizsban praktizáló neves doktor, William Acton, A reprodukciós szervek funkciója és rendellenességei című 6 kiadást (1857-1875) megért szakkönyv írója nyilatkozta a következőket: “A nők többsége (a társadalom örömére) nem sokat törődik bárminemű szexuális érzésekkel.  . . . Általános szabálynak elkönyvelhetően egy moderált nő csak ritkán akar szexuális gratifikációt a maga számára. A nő mikor aláveti magát a férje ölelésének, elsősorban a férjét akarja kielégíteni: ha nem lenne benne az anyaság iránti vágy, sokkal inkább eltekintene férjuram iránta tanúsított figyelmétől.” (Acton zárójelezése)

Ez a cikk eredetileg a Pesti Hírlap Esszé oldalán jelent meg 1993-ban.

Addendum

2005. november:

Your heartbeat accelerates, you have butterflies in the stomach, you feel euphoric and a bit silly. It's all part of falling passionately in love -- and scientists now tell us the feeling won't last more than a year. The powerful emotions that bowl over new lovers are triggered by a molecule known as nerve growth factor (NGF), according to Pavia University researchers. The Italian scientists found far higher levels of NGF in the blood of 58 people who had recently fallen madly in love than in that of a group of singles and people in long-term relationships. But after a year with the same lover, the quantity of the 'love molecule' in their blood had fallen to the same level as that of the other groups. The Italian researchers, publishing their study in the journal Psychoneuroendocrinology, said it was not clear how falling in love triggers higher levels of NGF, but the molecule clearly has an important role in the "social chemistry" between people at the start of a relationship.  (Molecule gives passionate lovers just one year)

2006. január:

Részlet Dr. Lajtavári László pszichiáter cikkünkhöz való hozzászólásából, amely teljes terjedelmében olvasható az Olvasói levelek rovatban:

Jelenleg az európai kultúra súlyos válság jeleit mutatja (nem tudta kiheverni a két nagy világégés okozta traumákat és így mind a négy pillér alaposan megroggyant), tehát furcsa lenne, ha ez nem mutatkozna meg a szerelem kérdése körül manapság uralkodó zavarban is.  Csak néhány példa és személyes gondolat ennek illusztrálásra.

Nemrég Veronában jártam. Verona - hála Shakespeare zsenialitásának - a romantikus szerelem kultikus városa lett. A város tanácsa jól sáfárkodott a lehetőséggel és óriási üzletet csinált a legendából, elhitetvén, hogy valóság. De ez talán a kisebbik rossz. (Végül is ha Lourdes megtehette vallásos legendára építve, akkor Verona miért ne tehetné meg?)  Jókedvűen jártam a "szerelmesek kálváriájának" útját, egészen addig, amíg a Júlia házhoz nem értem. Óriási turista tömeg állt előtte, türelmesen várakozva az u. n. "beavatási" szertartásra. Júlia erkélye alatt Júlia szobra állt, jobb melle fedetlenül. A "hagyomány?!" szerint, aki Júlia mellét megérinti, az még abban az évben szerelmes lesz.  (Kép: Lajtavári László felvétele)

Turisták hada rohanta meg a szobrot és markolászta a fedetlen keblet, ami már kifényesedett a sok fogdosástól. Közben digitális gépek özöne örökítette meg a "nagy pillanatot". Tudom, hogy kultúránk embere gyorsan és erőfeszítés nélkül szeretne megkapni mindent, akár a szenvedélyes szerelmet is. De itt nemcsak erről volt szó. A romantikus szerelem trónfosztásáról.  Agapé helyére nem Erósz vagy Ámor (ami Rómeó és Júlia történetének lényegét tekintve félreértés ugyan, de még mindig a kisebbik rossz), hanem az erotika nélküli szexualitás került. Lehet, hogy a modern Cupido is ott nyilazgatott, de a nyilában már nem szenvedélyes szerelem, hanem Viagra volt. Sajnáltam a félrevezetett embereket, akikben nyilván ott van a vágy az egyik legszebb emberi érzés, a szenvedélyes szerelem   iránt,  de  helyette  korunk   kommersz, nyilván üzlet és  politika   által  vezérelt hazugságát kapják.

Másnap, szintén Veronában, pszichiátriai kongresszus volt, az egyik nagy multinacionális gyógyszergyár minden fényűzéssel berendezett és szigorú biztonsággal őrzött kutatási központjában, ahol nagy meglepetésemre több előadás is foglalkozott a szenvedélyes szerelem (romantic love) témakörével. A szenvedélyes szerelem állapotában kimutatható a biogén aminok változása - ami számomra természetes és csupán csak azt jelenti, hogy a kísérleti alanyok legalább nem játszották meg a szerelmet. Ebből persze az következett, még nem kimondva, inkább csak sugallva, hogy a következő szenvedélybetegség a romantikus szerelem lehet, ami a modern pszichofarmakonokkal valószínűleg kezelhető lesz. Nem csodálkoznék, ha az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztika kézikönyvének legújabb kiadásába a szenvedélyes szerelem is bekerülne, mint "mental disorder", mint ahogy egy másik nagy pozitív szenvedély, a "futás függés" már valószínűleg be is fog kerülni.

Így bomlik meg az agapé és erósz egykor harmóniában lévő viszonya és medikalizálódik az élet rejtélyes nagy csodája egy válságban lévő kultúrában. Említettem, hogy a romantikus szerelem helyett az erotika nélküli szexualitás lett kultúránk "értéke", de félek, hogy a helyzet még ennél is aggasztóbb. Aki figyeli a magyar TV reklámokat, bizonyára feltűnt neki az egyik legtöbbször közölt reklám: esküvői pár, éppen az igent készülnek kimondani, mikor megszólal a bugyuta reklámszöveg ("a csábítás, aminek nem lehet ellenállni", vagy hasonló) minek következtében a menyasszony szemében "szerelmes fény" gyullad, kirohan a szertartásról, beül a legújabb Ford kisautóba és elhajt vele. Érdemes végiggondolni, hogy milyen értékek húzódnak meg e reklám mögött!